A brókerbotrány árnyéka éppen úgy vetült rá Alsónémedin az idei márciusi 15-i nemzeti ünnepünkre, ahogy a takarék épülete takarja ki a katolikus templomot a Dabas felől érkezők elől. Pedig az ünnepre komolyan készültek a szervezők: útlezárás, néptáncosok, profi hangosítás, stb. Valahogy még a nap is csak szürkén tudott sütni. Nem is csoda, mivel több, mint ezer millió fejlesztésre szánt forintunk sorsa vált enyhén szólva is kétségessé a napokban. Ebben a helyzetben bocsánatos bűn tévedni száz évet, bár kétségtelenül a kékcédulás választásos 1948-as év is egy fordulat éve volt, csak éppen rossz irányba.

Bocsánatos bűn a mondat kellős közepén levinni a hangsúlyt, ha közben a szónok fejében az egymilliárd forint, egymilliárd forint, egymilliárd forint... ismétlődik folyton. Nehéz lehet szembesülni azzal, hogy ezúttal talán mégsem nekem volt igazam, talán mégsem én tudtam mindent a legjobban és most az utolsó szó sem az enyém, hanem valaki másé lesz.

Lehetetlen olyan magasztos dolgokról beszélni, mint a szabadság, amikor valahogy még a mikorofonállványok és az alpolgármester is nagyobbnak tűnnek a szokásosnál. Nagyon nehéz őszintén az áhított szabadságról akkor beszélni, amikor egyébként szinte bármit szabad lenne megtennünk, ha pénzünk van rá. Ilyenkor - a pénzünk után futva - tudat alatt a nemzeti dalokat is a füstbe ment tervek váltják fel a fejünkkben.