Varsói látogatásunk második napja sem sikeredett kevésbé tartalmasra az elsőnél. Egy véletlen folytán megismerkedtünk a szcsecsini és a berlini Gazeta Polska klubok küldötteivel, akik jó házigazdaként láttak vendégül és kísértek minket a nap folyamán. Nekik köszönhetően idegenvezetés mellett látogathattuk meg a varsói felkelés múzeumát.

Másnap reggel korán keltünk és bármilyen koncepciót nélkülözve elindultunk, hogy becsatlakozzunk valahol a megfelelő menetbe: aznap mindösszesen 8, azaz nyolc függetlenségi vagy valamilyen menet indult. Annyi azért érdemes tudni, hogy az első, radikális futballszurkolók által szervezett függetlenségi meneten kb. 500-an vettek részt. Ehhez a menethez csatlakoztak később katolikus és mérsékeltebb jobboldali szervezetek. Fontos megjegyezni, hogy a lengyelek több, mint 90%-a jobboldali beállítottságú, inkább csak az tesz különbséget, hogy a jobboldalon a szélhez vagy a középhez esik közelebb a választó. Idén a most kormányzó centrista polgári platform politikusai úgy gondolták, hogy nehogymá' kisajátítsa magának a radikális jobboldal ezt menetelgetést, ezért menetből számban nem volt hiány.

Lesz, ami lesz valahova majd csak becsatlakozunk: ki korán kel aranyat lel! Éppen csak egy sarkot haladtunk, amikor a zebrán ellenkező irányban átkelve elment mellettünk egy kis társaság, akiknél már csak az átkelőhely túloldaláról visszatekintve vettük észre az összecsavart magyar zászlókat. A sarkon tanácstalanul nézelődtek, útbaigazítást kértek egy járókelőtől. Semmi kétség: a rávisz a segítség - gondoltuk és az előző napi terepgyakorlaton szerzett helyismeretünkkel és a 'Warsaw in my pocket' kiadványunkat csőre töltve, mentőosztagként visszaindultunk a zebrán a magyarnak hitt csoport megsegítésére. A magyar megszólítás utáni széles mosolyokból, de üveges szemekből azonnal kikövetkeztettük, bizony nem bajbajutott magyar honfitársakról van szó, hanem - az angol közös nevezőre jutás után - a szcsecsini és a berlini Gazeta Polska klubok küldöttségét tisztelhetjük bennük.
A magyar zászlók pedig csak azért vannak náluk mert, márciusban Budapesten egy-egy arányban a lengyel lobogóik egy részét magyarra cserélték. Nekünk magyaroknak úgy megörültek, hogy majdnem kiugrottak a bőrükből. Minket sem kellett nagyon nógatni, azonnal elfogadtuk az ajánlatukat: elmegyünk a varsói felkelés múzeumába, aztán majd jöhet a menet. A múzeumhoz érve konstatáltuk, hogy korán érkeztünk ezért összehoztunk egy kisebbfajta performanszt az utcán, ami a zászlók és a molínók kasztingjából állt.

Nem kellett lengyelül sem értenünk ahhoz, kikövetkeztessük, hogy ők enyhén szólva kétségbe vonják a 96 halálos áldozattal járó szmolenszki tragédia vizsgálatát lezáró következtetést, miszerint baleset történt. Meggyőződésük, hogy - ahogy 1941-ben Katynban is - most is lefejezték a konok lengyeleket az oroszok. Goebbels híres mondása után tudjuk, hogy a hazugságnak csupán elég hihetetlenül irreálisnak lennie és kellően nagynak ahhoz, hogy elég sokszor ismételve elhiggyék az emberek. A tények és a bizonyítékok viszont makacs dolgok. Éppen a napokban rengette meg a bizalmat az orosz vizsgálatban az a tény, hogy két holtestet - DNS vizsgálat ide vagy oda -  felcseréltek. A botrány akkor pattant ki, amikor az orosz orvosi jelentést elolvasva az egyik hozzátartozónak feltűnt, hogy egyébként nem létező műtéti hegeket ecsetel az orosz igazságügyi halottkém. Az exhumálásokra és az újratemetésekre a napokban került sor. Az sem egészen megnyugtató, hogy az oroszok a mai napig nem adták ki a gép fekete dobozát, a korábban leszálló JAK-40-es gép fekete dobozának adatainak releváns része pont megsérült. Micsoda véletlenek! Vagy nem azok.

Brüsszel-barát ügyeletes sajtó- és szólásszabadság jogokért aggódók figyelmébe ajánlom ezt a képet: A varsói felkelés múzeumának biztonsági őre éppen megpróbálja elkobozni, de legalábbis összecsukatni a 'szmolenszk nem volt baleset' molínónkat. A vicc az volt, hogy újdonsült lengyel barátaink annyira megszeppentek, hogy csak a mi bátorításunkra emelték föl újra a molínójukat. Eszükbe juthatott a magyarok gyakorlati jártassága a témában.

Biztosítottam őket, hogy sajtó- és szólásszabadsági kérdésekben  mi magyarok nagyon otthon vagyunk, mert ez ügyben - többek között - nagy tekintélyű és tudású  Cohn-Bendit képviselő Úr volt a mentorunk. Végül kötélnek álltak a performereink és a jelenlévők  komoly érdeklődését is felkeltették.

Újdonsült barátaink végigvezettek minket a múzeumban is, még a belépőnket sem engedték kifizetni. A varsói felkelés múzeumában az előző napi frissen szerzett tudásbázisunkat újabb rekordokkal egészítettük ki. Ugyebár anno az általános iskolai történelem könyveink szerzői főként a dicsőséges szovjet felszabadítók magasztalásával voltak elfoglalva, ezért nem ártott kissé árnyalni a képet. A múzeumban lehetőség volt egy, a lerombolt Varsóról készült rövid 3D animáció megtekintésére is.

Végül élesítettük a lobogóinkat, Dimitrov Péter felajánlásának köszönhetően előkerült a 1848-as történelmi zászló is. Személyes üzenetünk mottóját azok a 1848-as szabadságharcban résztvevő Bem és Wysocki által vezetett lengyel légiók ihlették, akik harcoltak az oldalunkon. Manapság ugyan egy merőben más jellegű háború folyik, ahol nincsenek rézágyúk és lovasrohamok, de sok tekintetben azonosak a céljaink. Függetlenség nélkül nincs szabadság és szabadság nélkül nincs függetlenség. Nagy igazság. Főleg, ha hol egyiket, hol másikat csorbítják.

A spontán módon alakult lengyel-magyar vegyes légió a menet találkozási helyére masírozott. Sajnos a molínónknak még mindig nem volt tartórúdja. Közben megkaptuk a házi feladatot: találjunk egy lengyelek számára is könnyen kiejthető, jól skandálható magyar jelmondatot, ami illik a lengyel függetlenség napjára és a lengyel-magyar kapcsolatra is utal. Mondanom sem kell, hogy rögtön semmi sem jutott eszünkbe. A lengyelek felkészültebbek voltak: komplett gyűjteménnyel érkeztek.

A találkozóhelyre érkezésünket nehéz szavakba önteni, mert a gyülekező tömeg a magyar zászlók láttán úgy nyílt szét, mint Mózes előtt a tenger. Bármerre néztünk: mosolygó arcok. Mondanom sem kell, hogy azonnal feldübörgött a 'Polak, wegier dwa bratanki'. Nem lehet szavakba önteni azt, ami azután történt: a 'For your freedom and ours' molínónkat kibontva megszeppenve álltunk, miközben a környékünk egyfajta zarándokhellyé vált, komoly sorban állással. 'Witamy, witamy' ismételgették párás szemmel, nem láttunk mást csak  meghatott, végtelen kedvességet sugárzó arcokat. Kis zászlókat, kitűzőket, sálakat kaptunk. Hajlott korú nénikék a retiküljüket kinyitva édességeket nyomtak a kezünkbe. Úgy éreztük, hogy hiába próbálnánk meggyőzni őket, hogy erre semmi szükség.

Zavarban voltunk. Még a mellettünk álló újdonsült lengyel barátaink is kaptak ölelést, mert magyarnak hitték őket. Ök hagyták magukat üdvözölni, aztán persze először diszkréten közölték, hogy ők is lengyelek, majd végtelenül büszke arckifejezéssel hozzátették: VAN KÉT EREDET MAGYARUNK! 'DWA ORYGINAL WEGIERSKI' ismételgették. Ezek ugyebár ezek voltunk mi: két eredeti magyar, akik az elsők között érkeztünk a gyülekezőhelyre. Aki korán, kel aranyat lel! Még egy újdonsült sztárral is sikerült szóba elegyednünk aki pár nappal korábban a Kárpátia varsói koncertjén a közönség soraiból kilépve - hatalmas sikert aratva - lengyelül énekelt.  Szinte kifogástalanul beszélt magyarul: Elmondta, hogy márciusban Ő is részt vett azon a felejthetetlen 'nagy utazáson' és nagyon köszöni, hogy eljöttünk.

"...Szintén az est egy különleges pillanata volt, amikor a Kárpátia eljátszotta a saját magyar dalszövegével a lengyel légiós számot, majd ismét eljátszották, immáron a közönség soraiból kilépő önkéntes lengyel „énekessel” lengyel nyelven! Hatalmas sikert arattak vele!..." (ultrasliberi.hu >>>)

Ezer ölelés és legalább ugyanennyi elkészült fotó után kezdett új értelmet kapni számunkra 'adni jó' fogalma. Pedig mi semmit nem osztogattunk, semmi kézzel foghatót csak azt, hogy akkor és ott jelen voltunk, de talán ezzel adhattuk a legtöbbet. Csak ott álltunk  lányos zavarunkban a függetlenség napját ünneplő lengyelek között a lengyel fővárosban magyarként. Többen odajöttek hozzánk akik csak néhány szót tudtak magyarul - amit persze büszkén ismételgettek - de voltak egész jól beszélő, autodidakta módon magyarul tanulók is. A lengyel-magyar kéziszótár azért ott volt puskaként, amiben  - akkurátus módon - kis cetlikkel szépen be voltak jelölve a fontosabb oldalak.

Később megérkezett a Civil Összefogás Fórum küldöttsége is, akik ugyanabban fogadtatásban részesültek, amiben korábban nekünk volt részünk. A hazaúton Dunst Eszter így próbálta leírni a leírhatatlant:

"...integetnek, mosolyognak lengyel testvéreink, megtapsolnak, megszorongatják a kezünket már délelőtt az óvárosban... aztán a menet gyülekezőjénél ölelnek, csókolnak minket, mély tisztelettel kézcsókkal illetik a hölgyeket, de még a magyar zászló csücskét is... almát és csokit hoznak, éljeneznek, megköszönik, hogy itt vagyunk... fényképek készülnek magyar zászlókkal, leírhatatlan. Szeretnek minket. Szeretnek minket csak azért, mert magyarok vagyunk..."

Dunst Eszter -  A szeretet hatalma >>>

(folytatása következik...)