Lengyel barátaink meghívására idén is részt vettünk a szmolenszki katasztrófa negyedik évfordulója alkalmából tartott varsói megemlékezéseken. Az évforduló előestéjén a Gazeta Polska napilap klubjai - ahogy a korábbi években is - a varsói orosz követség előtt tartottak tiltakozó demonstrációt. A néhány száz fő lengyel tiltakozóhoz tucatnyi ukrán demonstráló is csatlakozott.
"Harcoljunk az igazságért!" Hirdeti az utcai plakát, sajnos van is okuk harcolni. Tavaly októberben második alkalommal tartottak kétnapos nemzetközi konferenciát akadémikusok, tudósok, szakértők és az áldozatok rokonai részvételével. Számukra nem kérdés, hogy az orosz hatóságok által végzett vizsgálat alapján készült hivatalos jelentésnek van-e bármi köze a valósághoz.
A hivatalos jelentés szerint a TU-154 szárnyvégének letörését - ezáltal a lezuhanását - egy nyírfa okozta. Chris Cieszewski professzor vezette kutatócsoport azonban légifelvételek alapján bebizonyította, hogy a katasztrófát a hivatalos jelentés szerint okozó nyírfa már öt nappal korábban is derékba volt törve.
A törmelékek nagy mértékű szétszóródása és az igen apró darabokra szakadt fémalkatrészek jellegzetes deformálódása a fedélzeten történt robbanásra enged következtetni, amit a roncsokon és az áldozatok ruházatán talált kémiai nyomok meg is erősítettek.
A független szakértők szerint a fekete dobozok felvételei manipuláltak. A fekete dobozok eredeti felvétele még mindig az oroszoknál van és eszük ágában sincs azt átadni a lengyel hatóságoknak. A korábban rendelkezésre bocsájtott másolatok adatai azonban ellentmondanak egymásnak, nem is beszélve arról, hogy a fedélzeti öt hangrögzítő felvételeinek hosszában is kétpercnyi eltérés van. A felvételeken viszont nyoma sincs a nyírfával való ütközésnek.
A szakértők - számításokra és szimulációkra hivatkozva - egybehangzóan állítják, hogy a kormánygép darabjai nem szóródtak volna szét egy fával való ütközéstől, hanem a nagyjából egy darabban lezuhanó gépnek mély krátert kellett volna vájnia a földbe. Azonban lengyel kormánygép apró darabjai a korábban történt hasonló tragédiákkal szemben igen nagy területen szóródtak szét. Ráadásul műholdfelvételek bizonyítják, hogy egyes nagy méretű roncsdarabok egyszerűen kb. 20 méterrel közelebb vándoroltak a becsapódás helyéhez, ami több, mint gyanús egy ilyen körülmények között történt szerencsétlenségnél, ahol lényegében a lengyel politikai, katonai és civil elit tagjai lelték halálukat.
A bizonytalanságot tetézi, hogy több áldozat exhumálása és újratemetése is megtörtént, mivel az orosz hatóságok felcserélték a maradványokat. A ma rendelkezésre álló DNS technológiák mellet mindez az áldozatok emlékének, a hozzátartozók gyászának és az egész lengyel nemzet egyfajta meggyalázása.
Az egész lengyel sajtót bejárta egy fotós által elkapott kép (bal oldalon Donald Tusk lengyel miniszterelnök, jobb oldalon Putyin orosz elnök), amit nagyjából így aposztrofálhatnánk: "Sikerült Vladimir!". Nincs mit hozzáfűzni, mivel a kép 2010. április 4-én - közvetlenül a tragédiát követően - készült.
A solidarni 2010 mozgalom (www.solidarni2010.pl) az áldozatok portréival vonulnak Varsó utcáin.
A tiltakozók 'Putyin, add vissza a roncsunkat!' feliratú táblával követelik, hogy a lengyel állam jogos tulajdonát képező gép roncsait és a fekete dobozokat az oroszok szolgáltassák vissza.
A lengyel sajtóban aznap megjelent cikk szerint azonban 'még évekig eltarthat az orosz vizsgálat', ami a gyakorlatban annyit jelent, hogy nyugodtan lemondhatnak a lengyelek a roncsokról és a fekete dobozokról.
Az elszánt lengyelek viszont irigylésre méltó kitartással követelik az igazságukat.
Legalább a fájdalmasan meztelen szeretnék igazságot, amitől most még ugyanúgy meg vannak fosztva, mint annak idején a Katyn környéki mészárlás kapcsán.
A történelem könyörtelenül ismétli önmagát, talán majd ötven év múlva okosabbak lehetünk. Talán igen vagy mégsem.
Esetleg majd akkor, ha majd valamelyik nagyhatalom érdeke éppen úgy kívánja, hogy célszerű amortizálni az oroszok ázsióját, amire most az ukrán válság kapcsán azért van esély. Majd meglátjuk, ahogy a vak is mondta.
A munkanap ellenére körülbelül ötvenezren vehettek részt az éjszakába nyúló templomi szertartáson, majd egy több száz méter hosszú lengyel zászlót tartva vonultak vissza a megemlékezés helyszínére.
A magyar hivatalos hírgyár - az MTI - csupán az alábbi nyúlfarknyi hírrel tudósított aznap este:
"...Varsó/Budapest, 2014. április 9., szerda (MTI) - A lengyelek többsége közönséges légi szerencsétlenségnek tekinti a 2010. április 10-i szmolenszki katasztrófát, a lengyel kormánygép lezuhanását, amelyben Lech Kaczynski akkori lengyel államfő és 95 további ember, köztük állami, politikai, katonai, egyházi vezetők veszítették életüket, de folyamatosan nő azoknak a száma is, akik szerint merénylet történt a lengyel elnök ellen.
MTI 2014. április 9., szerda 17:32..."
Ennyit az igazságról, a szabad sajtóról, meg a lengyel-magyar testvéri kapcsolatok állítólagos ápolásáról. 'Blackout' - szokás mondani angolszász kultúrkörökben - pedig a Gazeta Polska meg a Magyar Hírlap nemrég együttműködési megállapodást írt alá. Gondolom az a kisbetűs részben volt záradékolva, hogy bizonyos kényes ügyeket kerülünk, ha a rövidtávú érdekeink éppen azt úgy kívánják. A kérdés már csak az, hogy vajon fordítva is ugyanígy van-e ez? Sajnos nem nagyon lehetnek illúzióink.
NON OMNIS MORIAR, hirdetik a lélek halhatatlanságát a végsőkig kitartó lengyelek és ragaszkodnak az igazságukhoz, tudván, hogy politikai és katonai vezetőiket, barátaikat, szeretteiket, hozzátartó
ikat fizikai értelemben már soha nem kaphatják vissza.
Nehezen lehet elképzelni, hogy száz éven belül két ilyen csapást - a közel 22,000 áldozatot követelő Katyn környéki és a 2010-es szmolenszki tragédiát - hogyan képes elviselni egy nemzet. Lényegében - történelmi időléptékből nézve - kétszer egymás után fejezték le a lengyel társadalmat.
Egy ország földig rombolása sem akkora csapás, mint a nagy formátumú vezetők - a politikai, katonai és civil elit - elvesztése, mert egy utat, hidat vagy épületet néhány év alatt fel lehet építeni akár a semmiből is.
Egy nagy formátumú, új elit 'kineveléséhez' viszont legalább egy emberöltő kell, de lengyelek elszántak: "...ha megölsz egy hazafit, egy új lép a helyébe, de nem felejtünk..."
M
ártírból pedig nincs hiány és sajnos nem is kell túl messzire visszatekintenünk a lengyel történelemben. Elég, ha Jerzy Popieluszko atyára - a szolidaritás mozgalom papjára - gondolunk, aki nyolcvanas évek elején nem tett mást, mint havonta egyszer olyan miséket tartott Varsóban a temploma lépcsőjéről, amire hónapról-hónapra pestiesen szólva egy 'kossuthtérnyi' lengyel volt kíváncsi. Hiába volt gumibot, a vízágyú, az utcákon az előestéken megfélemlítésként vonuló katonai járművek oszlopai, az hívők és később a tiltakozásukat kifejező nem hívők egyaránt rendre megtöltötték a teret.
Popieluszko egyetlen fegyvere pedig az igazság volt, amit hétről-hétre kimondott, amit persze az akkori lengyel rendőrállam nem hagyott szó nélkül. Számunkra sem ismeretlen módon többször letartóztatták, zaklatták, bántalmazták, de megtörni mégsem tudták. Még önkéntesekből álló személyi testőrsége is lett, akik nem csak rá, hanem a templomára is vigyáztak.
Mindez a nyolcvanas évek elején történt, amikor már javában roskadoztak a közép-európai kommunista rendőrállamok, de Popieluszko mégsem tudta elkerülni a végzetét: 1984 októberében elrabolták, agyonverték és egy kövekkel teli zsákkal összekötözve a Visztulába dobták. A jelképpé vált pap holtteste hetekkel később került elő és mindenkit mélyen megdöbbentett, hogy a gyilkosok rendőrtisztek voltak, mégpedig az állambiztonsági szolgálat egyházakkal foglalkozó részlegétől.
Popieluszko sírja az egykori temploma kertjében áll, amit méretes kövekből formált gigantikus rózsafüzér keretez. A sírhelyet, a templomot és az alatta létesített múzeumot a mai napig önkéntesek őrzik 24 órás szolgálatban az év minden napján. Ottjártunkkor wroclawiak teljesítettek szolgálatot.
"Jósággal legyőzni a gonoszt" áll tucatnyi nyelvre lefordítva a templom homlokzatán.
Péntek délelőtt volt, de az utcáról folyamatosan tértek be járókelők - fiatalok és idősebbek egyaránt - akik imádkozva néhány percet töltöttek a sírnál. Az arcukon olyan természetes és őszinte áhitattal, amihez foghatót még sosem láttam. Nem sokat időztünk az udvaron - talán negyed órát - és csak jöttek és jöttek az emberek sorban egymás után, többükön látszott, hogy nem ide indult, hanem csak egy kósza gondolat által vezérelve tért be. Bizonyára nem először és nem is utoljára.
Megértették, megfogadták a 2010-ben boldoggá avatott Popieluszko üzenetét és szelíden, de makacsan kitartanak és nem felejtenek:
JÓSÁGGAL GYŐZIK LE A GONOSZT.
