Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy temető. Évszázadokon keresztül Mindenki oda temetkezett. Egy szép napon Valaki úgy gondolta, hogy Mindenki érdekében jó lenne egy új temető. Ez ellen Senki sem emelte fel a szavát, ezért így is lett. Mindenki érdeke az lett volna, hogy a régi temető történeti értékű síremlékei méltó környezetben és állapotban maradjanak. Bárki gondolhatta volna, hogy ez Mindenki érdeke lenne, de egyedül Senki sem volt képes megoldani a gondozást. Mindenki bízott benne, hogy Valaki azért tenni fog valamit az ügyben. Mindenki elégedetlen volt, hogy Bárki gondozhatta volna az öreg temetőt, de végül Senki sem vállalta fel egyedül. Valaki úgy gondolta, hogy a tarthatatlan állapotok miatt, inkább elmozdítja, átrendezi, kezelhetővé teszi az öreg temetőt, de Mindenki úgy gondolta, hogy ezt másképp kellene megoldani. Mindenki érdeke az lenne, hogy a többszázéves síremlékek méltó gondozására Valaki találjon egy jó megoldást, se Senki sem képes arra, hogy egyedül gondozza. Valaki meg is próbálta, de egyedül nem sikerült. Most Mindenki fel van háborodva. Valaki azért, mert Mindenki érdekében valahogy meg szeretné oldani a problémát, Másvalaki azért, mert szintén Mindenki érdekében ragaszkodna a történeti értékű síremlékek megőrzéséhez.

Az öreg temető református része furcsa kettősséggel színfoltja és szégyene is egyben településünknek. Színfoltja a valóban történeti értékű síremlékek miatt, szégyene az utóbbi évtizedekben uralkodó állapotok miatt. Az egész település - Mindenki - közös érdeke az lenne, hogy méltó állapotok uralkodjanak, de a Református Egyház vezető testülete - a Presbitérium - olyan megoldást javasolt, ami az - egyházon belül is - sokak tetszését nem nyerte meg. A kegyeleti park ötlete nem hozott osztatlan sikert, ezért, az önkormányzat - 2013. március 26-án - csak úgy járult volna hozzá az átminősítéshez, ha a kegyeleti park kialakítását az egyháztagok többsége támogatja. A Presbitérium meghatározó tagja tiltakoztak, mert úgy érezték, hogy a Képviselő-testület nem tartja legitimnek a 'demokratikus úton megválasztott' Presbitériumot. A valódi problémát inkább az okozta, hogy esetleg a korábban meghozott szinte egyhangú presbitérumi döntés köszönőviszonyban sem lett volna a közgyűlés által meghozott tényleges szavazati arányokkal. Az esetleges szavazás ilyen kimenetele valóban megkérdőjelezte volna a Presbitérium és az általa korábban meghozott döntés legitimitását. A Presbitérium képviselői hangot is adtak tiltakozásuknak - mondván - így az önkormányzat beavatkozik a Református Egyház belügyeibe. Ez részben igaz is, de figyelembe kell venni azt a tényt is, hogy az egyháztagok Alsónémedi lakosai is egyben.

Fontos momentumként, az Örökségvédelmi Hivatalon keresztül visszajutott információkra alapozva a pgm kikérte magának azt, hogy egyesek telkesítéssel riogatják a lakosságot. Nos ez nem teljesen alaptalan - nem zörög a haraszt, ha a szél nem fújja - hiszen a nyilvánosságtól elzárva ugyan, de született egy képviselő-testületi határozat:

Ez egy korábban titkolt, de eléggé félre nem érthető mondat, szóval csak nem kérjen ki magának semmit a pgm. A Református Egyház Presbitériuma által 2014. június 15-ére összehívott egyházközségi közgyűlés és korrekten lefolytatott szavazás / szavazatszámlálás pedig mindenképpen üdvözlendő. Az izgalmas kérdés inkább az, hogy joggal feltételezhetően - 'hozzászólások, véleménynyilvánítások nem hangozhatnak majd el' - a semmi és egyvalami között lehet majd csupán választani.

Az mindenképpen szomorú, hogy egy ilyen egyébként közösen, összefogva könnyen megoldható probléma évtizedek óta megoldatlan. Fontos leszögezni, hogy a gyakorlatban ez a gond most csak a Református Egyházra nehezedik, de a helyi történeti értékek megóvása miatt komoly felelőssége és kötelessége lenne az önkormányzatnak is. A közérdek ettől vagy attól, így vagy úgy, de nem érvényesül.

Idén tavasszal - a szmolenszki légikatasztrófa 4. évfordulóján - a varsói katonai temetőbe is ellátogattunk. A katonai temetőben - tisztelegve a harctéri temetések hagyománya előtt - nyírfakeresztek sorakoznak. Ezeket a kézzel feliratozott nyírfakereszteket és a sírokat hagyományokhoz foggal-körömmel valóban ragaszkodó lengyel cserkészek ápolják. A nyirfakereszteket meghatározott időközökkel felújítják vagy az általuk készítettekkel cserélik. Azt már nem is említve, hogy a nevezetesebb áldozatok hősi halálának évfordulóján a síroknál emlékeznek meg. Ottjártunkkor a varsói felkeléskor hősi halált halt két tizenéves (legjobb) barátra emlékeztek,  a keresztekre sapkákat tettek, és kendőket kötöttek.

Beszélhetnénk a már Boldoggá avatott Jerzy Popiełuszko atya sírjáról és templomáról is - amit a '80-as évek eleje óta  - mind a mai napig önkéntesek őriznek a hét minden napján 24 órában. Az lengyel önkéntesek több, mint harminc éve teljesítenek napról-napra szolgálatot, pedig ma már aligha kell tartaniuk a kommunista diktatúra fizikai fenyegetéseitől. Ők így tisztelegnek a közeli és távoli történelmük, őseik és hőseik előtt.

Mi pedig képtelenek vagyunk rendben tartani azt az öreg temetőnket, ahol sorakoznak a régebbinél-régebbi síremlékeink. Pedig örülhetnénk, hogy egyáltalán még megvannak. Szerencsénkre annak idején nem taposták szét harckocsival és nem is telepítettek a legyalult síremlékeinkre - pusztán a megalázás fokozásaként - tábori vécét.

Nekünk nincs szükségünk semmilyen idegen hatalom harckocsijaira és barbár katonáira, mert mi magunk hagyjuk elenyészni a kopjafáinkat. Nekünk nincsenek lelkes cserkészeink, akik ápolják a sírokat,  megóvják, felújítják - az eredeti konzerválása és vitrinbe helyezése mellett - cserélik a kopjafáinkat.

Évtizedek óta ehelyett mi csak az egyházra és az önkormányzatra mutogatunk - mondván - hogy ez nem a mienk, hanem valaki más dolga lenne.