Ha bölcsésszel elegyedsz beszélgetésbe egy tejfakasztó bulin, (és már legurult néhány pohár jófajta testes vörösbor) előbb-utóbb garantált lesz a tej után a versek fakasztása is.

Arról beszélgettünk, hogy réges-régen megírt versek vagy gondolatok milyen elképesztő módon lehetnek időszerűek. Hihetetlen. hogy akár egy több mint háromszáz éves kurucz népdal három versszakban hogyan képes pontosan összefoglalni az amúgy leírhatatlannak tűnő lényeget. A második és a harmadik versszaknak most különös aktualitása van.

Menj el, menj szegény magyar, a kétség partjára,
Tekints az ingadozó reménység pólcára,
S te, aki tűztűl, vastúl nem tudsz megborzadni,
Borzadj, mikor a vég-sors hideg jelt fog adni.

Vezettessed magadat szem-bekötve, vakon,
Elfajult testvéridtől csinált áll-útakon,
Kik őseink hamvait rútúl megtapodták,
Arany szabadságunkat aranyon eladták.

Menj, add egy olyan kézbe, szabadságod fékit,
Mely egyszer úgy betöltse a balsors mértékit,
Hogy megérezd, amit még sokan nem éreznek:
A szabadság s a rabság, miben különböznek!

Az 1929-es nagy gazdasági világválság hatása Magyarországon sem maradt el, József Attila akkor írta ezt a ma cseppet sem kevésbé aktuális versét.

Munkások

Forgolódnak a tõkés birodalmak,
csattog világot szaggató foguk.
Lágy Ázsiát, borzolt Afrikát falnak
s mint fészket ütik le a kis falut.
Egy nyál a tenger! Termelõ zabálás, -
kis, búvó országokra rálehel
a tátott tõke sárga szája. Párás
büdösség-felhõ lep bennünket el.

S hol zápfog rág, a város érdes része,
hol a vasbányák fuvallata ing,
gép rugdal, lánc zúg, jajong ládák léce,
lendkerék szijja csetten és nyalint,
hol a fémkeblü dinamókat szopják
a sivalkodó transzformátorok,
itt élünk mi. És sorsunk összefogják
a nõk, gyermekek, agitátorok.

Itt élünk mi! Idegünk rángó háló,
vergõdik benn’ a mult sikos hala.
A munkabér, a munkaerõ ára,
cincog zsebünkben, úgy megyünk haza.
Ujságpapír az asztalon kenyérrel
s az ujságban, hogy szabadok vagyunk -
poloskát ûzünk lámpával s a kéjjel
s két deci fröccsel becsüljük magunk’.

Elvtárs és spicli jár a csöndben erre,
részeg botlik, legény bordélyba lóg,
mert hasal az éj s pörsenéses melle,
mint szennyes ingbõl, füst alól kilóg.
Igy élünk mi. Horkolva alszunk s törten,
egymás hátán, mint odvas farakás
s hazánk határát penész jelzi körben
a málló falon; nedves a lakás.

De - elvtársaim! - ez az a munkásság,
mely osztályharcban vasba öltözött.
Kiállunk érte, mint a kémény: lássák!
És búvunk érte, mint az üldözött.
A történelem futószallagára
szerelve ígyen készül a világ,
hol a munkásság majd a sötét gyárra
szegzi az Ember öntött csillagát!

1931. december