Legendás a lengyel és a magyar nép barátsága, és a zóna annak nézett utána, honnan ered a kivételes kapcsolat. Sok a kaland a lengyel Veszprémtől a balfék Jagellókon és a hálószobából megszökő Báthoryn át egészen Jaruzelski szájcsókjáig.

„ Polak, Węgier, dwa bratanki, i do szabli, i do szklanki.”

Nem kell hozzá lengyelnyelv-tudás, hogy mindenki fújja, mit jelentenek ezek a sorok magyarul: „Lengyel, magyar – két jó barát, együtt harcol, s issza borát.” A két nép barátsága legendás (egyesek szerint a világtörténelemben is egyedülálló), ennek állít emléket ez a mondás is.

A barátság a közös történelmi viszontagságokban gyökerezik. Magyarországnak és Lengyelországnak is meggyűlt a baja a keleti és a nyugati nagyhatalmakkal, a Habsburgokkal, az oroszokkal, a németekkel, a szovjet kommunistákkal, a sorba pedig manapság már a globalisták láthatatlan hadserege is felsorakozott. A magyar nemzettudat által fel nem dolgozott, kínzó Trianon-trauma miatt Magyarország viszonya a szomszédos országokkal máig kölcsönös sérelmekkel teli; Jászi Oszkár a dunamelléki köztársaságra vonatkozó víziójáért ma is megkapná a „hazaáruló” billogot. Lengyelország azonban máig kitüntetett és pozitív szerepet tölt be a magyar közgondolkodásban. A számos történelmi párhuzam és a rengeteg közös nemzeti ikon mellett ebben nagy szerepe lehet annak is, hogy a két nép a viszonylagos földrajzi távolság miatt nem került konfliktusba. Etnikai konfliktusok, kölcsönös területszerző követelések – a magyar–lengyel viszonyban ezek ismeretlen fogalmak.

A közös sors hagyományőrző egyesületek, kulturális és tudományos szervezetek tucatjait hívta életre a két országban. Csak két példa a sok közül: Magyarországon az 1848-as szabadságharcban részt vevő Wysocki-légió emlékét őrzi impozáns honlap, Lengyelországban pedig még Omega-fanklub is létezik. 2007 márciusa óta a két nép barátságát emléknap is őrzi: a magyar parlament és a szejm március 23-át nyilvánította a magyar–lengyel barátság napjává. A magyarok hősként tisztelik Bem apót, a lengyelek együtt éneklik Kóbor Jánossal a Gyöngyhajú lányt (lásd itt, magyar szöveggel, lengyel kiejtéssel, illetve a zónások tapasztalatait Lublinról szóló anyagunkban), de vajon milyen állomásai voltak a történelemben a két nemzet kapcsolatának? Kezdjük időutazásunkat.

Veszprém, a „lengyel” város

A magyarországi Árpád-ház és a lengyelországi Piast-ház története szinte párhuzamos. Az első, nemcsak legendákban létező lengyel uralkodóként számon tartott I. Mieszko 966-ban tért át a kereszténységre, nevéhez fűződik a Poznańban felépített első lengyel katedrális is – ő volt a lengyelek Istvánja, aki feltehetőleg a Német-római Birodalommal való összeütközés elkerülése miatt térítette keresztény hitre Lengyelországot. A Piastok egészen Nagy Lajos perszonáluniójáig uralkodtak Lengyelországban.

Az egyik első lengyel ember, aki nyomot hagyott a magyar történelem krónikáskönyveiben a Vitéz Boleszláv által elűzött Bezprym herceg volt, akinek a Balaton- felvidéken nagybátyja, I. István adományozott birtokokat. A herceggel ma is találkozhatunk a térképeken, a Bezprym nevet ízlelgetve nem tűnik valószínűtlennek az a feltételezés, hogy Veszprém városa róla kapta a nevét (más elméletek szerint a névadó egy vezér vagy a város első ispánja lehetett). A két uralkodóház közötti kapcsolatoknak egyébként se szeri, se száma. Egyes források szerint a Lengyelországban született Szent László anyanyelve is lengyel volt – mindmáig ő a magyarországi lengyelek védőszentje.

Szüzességi fogadalom és nemzetek násza

Folytassuk a sort egy másik szenttel. IV. Béla király lánya, Árpádházi Szent Kinga 1239-ben a lengyelek által nem minden ok nélkül Szemérmesnek nevezett V. Boleszláv lengyel fejedelem felesége lett, még szorosabbra fűzve az Árpádok és a Piastok közti köteléket. Házasságuk a sponsalia pro futuro, vagyis a kiskorú jegyeseknek a jövőre vonatkozó eljegyzési szertartása szerint jött létre. Bár frigyük később valóban életbe lépett, a házastársak szüzességet fogadtak. Kinga egyébként is sokat tett azért, hogy II. János Pál 1999-ben szentté avathassa. A tatárjárás idején hozományát az ország védelmére fordította, később pedig adományokkal segítette a felemelkedését. Több templomot és kolostort is építtetett, a többi között a lengyelországi ószandeci (Stary Sącz) klarissza kolostort, ahol férje elvesztése után haláláig élt.

A legenda úgy tartja, hogy házasságkötése előtt Kinga arra kérte apját, hogy ne az emberi könnyek áztatta aranyakat és kincseket adjon neki nászajándékul, hanem sót, amelyet új hazájának akart felajánlani. Megkapta tehát a királytól Erdély leggazdagabb bányáját, a parajdi sóbányát. Az ajándék „átvételekor” jegygyűrűjét a bánya mélyébe hajította, majd lengyel földre távozott, Magyarország legjobb bányászaival együtt. Lengyelországba érve megparancsolta nekik, hogy keressenek ott is sót. Amikor Bochniában és Wieliczkában végre találtak, a legenda szerint az első tömbbel együtt Kinga jegygyűrűje is a felszínre került. Így lett a magyar királylányból Lengyelország és a sóbányászok védőszentje.

Magyarország és a „három tenger mosta partok” illúziója

Nagy Kázmér 1370-ben bekövetkezett halálával a Piast-ház kihalt, és egy 1339-ben kötött megállapodás alapján (fiúutód híján) az Anjou-házi I. Lajos királyé lett a lengyel trón is. Lajosra Magyarországon lovagkirályként emlékezünk, aki a lengyel–magyar perszonálunió révén elérte, hogy Magyarország határait három tenger mosta. Ez azonban tévedés, Lajos egyáltalán nem volt lovagias a lengyelekkel. Sőt 1376-ban Erzsébet régens 160 fős magyar kíséretét lemészárolták Krakkóban – a királyság ügyeit intéző Erzsébet (Lajos anyja) hatalmas udvartartása irritálta a lengyeleket. „Lajos nem volt jó királya a lengyeleknek” – foglalja össze Bagi Dániel történész a lengyelek szemszögéből a perszonálunió időszakát, amely a Piast- és a Jagelló-ház uralkodása között átmeneti szakasznak számított a lengyel történelemben.

Lajos tehát csak a klientúraépítéssel foglalkozott, de vajon mi a helyzet magyar királyság három tengerével? Ez bizony legenda. És nemcsak azért, mert a Fekete-tenger partján fekvő Moldvai Fejedelemség hivatalosan soha nem tartozott Magyarországhoz, hanem azért is, mert Nagy Lajos idején Lengyelországnak még nem volt kijárata a Balti-tengerhez.

Jagellók balsorsa Magyarországon: királyi fej török lándzsán, páncél a Csele-patakban

A lengyelek második nagy királyi dinasztiája a Jagelló-ház volt, tagjai egészen a 16. századig uralkodtak Lengyelországban. És háromszor Magyarországon is. 1440-ben I. Ulászlót választották meg magyar királynak, mire azonban a lengyeleknél III. Ulászló néven trónoló király Magyarországra érkezett, a titokban megszerzett koronával a Habsburg V. Lászlót is királlyá koronázták a hozzá húzó főurak. A két párt egymás ellen fordult, és ekkor kezdte karrierjét az Ulászló mellett harcoló Hunyadi János is. I. Ulászló a várnai csatában veszítette életét (1444): olyannyira megrészegült Hunyadi hadi sikereitől, hogy testőrségével rontott a törökökre. Akik aztán a szeleburdi király fejét lándzsára tűzték, a csatának pedig ezzel vége is lett.

A Hunyadiak után II. Ulászló ült a magyar trónra, de a Krakkóban született király emléke is leginkább csak a róla szóló anekdoták miatt maradt fent. A bólogató jánosként elhíresült Ulászló hamar megkapta a „dobzse” (lengyelül: jól van) becenevet. Ulászlótól származtatható a lacikonyha szó eredete is: a királyi udvar éléskamrája kiürült, az uralkodó így sokszor kénytelen volt igénybe venni a budai „népkonyhát”. Mátyás király elvadult fekete seregét Kinizsi Pálnak, a Dózsa-féle parasztfelkelést pedig Szapolyai Jánosnak kellett szétvernie – szélütése után a király még tizenkét évig (1516-ig) maradt az ország élén, tehetetlen bábként. Az utolsó Jagelló II. Lajos volt a magyar trónon, aki a mohácsi csatában teljes páncélzatával együtt merült el a Csele-patak habjai között, lezárva a Jagellók nem túl dicsőséges magyarországi országlását. Miért szökik meg a király a hálószobából? Legközelebb egy magyar írt történelmet Lengyelországban, Báthory István azonban nem a Jagellók formáját hozta. Miután III. Henrik lengyel király, a Valois-dinasztia utolsó uralkodója hazaszökött Franciaországba, a lengyel trón másfél évig üresen maradt. A nemesség erőteljes nyomására II. Miksa német-római császár (aki I. Miksa néven magyar király is volt) ellenében végül Jagelló Annának adták Lengyelország koronáját. De a magyarokkal közös uralkodó elől a lengyelek így sem menekültek meg teljesen. Az 53 éves Annának a nála tíz évvel fiatalabb Báthory Istvánt szánták férjül, és az erdélyi fejedelmet 1576-ban lengyel királlyá is koronázták Krakkóban.

Báthoryt számos történész az egyik legtehetségesebb választott lengyel királynak tekinti. Nemcsak hadvezérnek volt kiváló, hanem sikeres diplomataként is számon tartják, szükség esetén okos kompromisszumokat vetett be, hogy a helyi háborúk tépázta térségben békét teremtsen, és rendet tartson – ami a Német-római Császárság és a Török Birodalom szomszédságában nem volt egyszerű feladat. Emellett fenntartotta az egyensúlyt a torzsalkodásra hajlamos nemesi csoportok közötti is. Diplomáciai érzéke kizárólag feleségével való kapcsolatában hagyta némiképp cserben: több forrás is beszámol arról, hogyan szökött meg a király saját hálószobájából, hogy kitérjen erős akaratú felesége éjjeli látogatása elől.

Sárosi gróf Danzigban

Szabadságszerető népként tiszteli egymást a magyar és a lengyel – ez a jelző II. Rákóczi Ferenc személyében kapcsolódik először össze a két ország történelmében. Rákóczi 1701-ben szökött meg a bécsújhelyi börtönből a halálbüntetés elől (a börtönkapitány segítségével), Lengyelországba vezetett az útja, s két évig Krakkóban és Varsóban élt. A lengyelek szerepe már a Rákóczi-szabadságharc idején sem volt elhanyagolható. A fejedelem 1703. június 15-én a lengyelországi Ławoczne mellett találkozott Esze Tamás kurucaival és Bercsényi Miklós hatszáz lengyel zsoldosával. Az 1711-es szatmári béke megkötése után Rákóczi ismét Lengyelországba költözött, ahol még a lengyel királyi címet is felajánlották neki. Sárosi gróf néven 1712 decemberéig élt Gdańskban, mielőtt megkezdődött volna a nyugat-európai támogatók utáni hajsza és a törökországi bujdosás keserű évei.

„A mi szabadságunkért, s a tietekért”

Rákóczi Ferencet kevesen ismerik Sárosi grófként, de azt tudják-e, hogy ki volt Murat pasa, Petőfi Sándor barátja és példaképe, a magyar nemzet védelmezője? Ezt a nevet vette föl a lengyel származású Bem József (Józef Bem), amikor nem sokkal titokzatos halála előtt Törökországba bujdosott, ahol katonai tervei érdekében áttért az iszlám hitre. A lengyel tábornok kanyargós utat járt be, mielőtt a népek tavasza Magyarországra hozta volna. Katonai pályafutását Napóleon seregében kezdte, majd 1831-ben részt vett a novemberinek nevezett, cári Oroszország elleni lengyel felkelésben. A felkelést leverték, de Osztrolenka véres csillaga – ahogyan azóta is hivatkoznak az egyik legfőbb ütközetben nagy érdemeket szerző Bem tábornokra – folytatta a szabadságért vívott küzdelmét. Miután Portugáliában részt vett a lengyel légió szervezésében, 1848-ban először Bécsbe, majd onnan Magyarországra ment. A ’48-as forradalomban Bem mint az erdélyi hadsereg főparancsnoka vett részt, ekkor találkozik Petőfivel is, aki szenvedélyes elkötelezettségéért és lelki erejéért odaadó híve lesz hadvezérének. A kis termetű, beteges, de rendkívül tehetséges lengyel katona a kudarcok, konfliktusok és két ellene irányuló harctéren kívüli gyilkossági kísérlet ellenére is a végsőkig kitartott a szabadság eszméje mellett. Varsó egyik kerülete, Budapest egyik rakpartja az ő nevét viseli, Tarnówban pedig maga Bem apó is ott fekszik – valahol az égben. 1929-ben szülővárosának kezdeményezésére hamvait exhumálták és hazaszállították. A lengyel katolikus püspöki kar nem engedélyezte keresztény földbe temetését, ezért a sírját tervező A. Szyszko Bohusz egy hat oszlopra helyezett, mesterséges tó közepén megépített szarkofágot tervezett végső nyughelyként a tábornoknak. A Bem József hamvait Lengyelországba szállító menetet egész Magyarországon díszőrség kísérte.

Lengyelország eltűnik a térképről

Lengyelország a felvilágosodás hatására 1791-ben megalkotta Európa első írott alkotmányát, de négy évvel később a szomszédos nagyhatalmak az elkövetkező 123 évre gyakorlatilag letörölték a térképről az országot (1795–1918). A lengyelek Trianonja már 1772-ben megkezdődött, amikor Poroszország, Oroszország és a Habsburg Birodalom elindította a szláv állam felosztását egymás között (a napóleoni háborúk alatt létrehozott Varsói Nagyhercegség az Orosz Birodalom része volt). A függetlenséget az első világháború vége hozta meg, amikor ismét megalakult a lengyel állam – az antant hatalmai még a háború idején döntöttek arról, hogy vissza kell állítani a közép-európai óriás önállóságát. És miközben a vesztesek közé tartozó Magyarország életvilágát a revíziós politika határozta meg, addig a lengyelek a második világháború kitöréséig őrizték önállóságukat, a Piłsudski-puccsal színesítve. 1939 után aztán a két nemzet sorsa végzetesen összefonódott: Németország elpusztítani, a Szovjetunió pedig bekebelezni készült Magyarországot és Lengyelországot.

Az idősebb Antall és a lengyel Wallenberg

A második világháborúban Lengyelország szenvedte el a legnagyobb veszteséget az ország lakosságszámához viszonyítva: hatmillió állampolgár (ebből hárommillió zsidó) lelte halálát a harcokban, a bombázásokban vagy a gázkamrákban. Lengyelek százezrei menekültek a németek és a szovjetek által megszállt országból, és ezt leginkább Magyarországon keresztül tehették. Akkoriban a néhai magyar miniszterelnök édesapja, idősebb Antall József volt a magyar kormány menekültügyi minisztere, a nevét a lengyelekért végzett tevékenysége elismeréseként emléktábla őrzi az 1945 után újjáépített varsói óvárosban. Az adatok szerint a Magyarországra érkező lengyelországi menekültek mintegy tíz százaléka zsidó volt, és az életben maradásukat jelentette, hogy Antall arra utasította a lengyel határon szolgálatot teljesítő közigazgatási felelősöket, hogy minden menekültet keresztény papírokkal lássanak el. Ekkoriban Balatonbogláron működött a világ egyetlen lengyel középiskolája, mivel a németek az általuk megszállt területeken az alapfoknál magasabb iskolai képzéseket betiltották. A balatoni lengyel kolónia mellett főleg a Dunakanyarban, Csobánkán, Leányfalun, Vácott működtek lengyelországi menekülteket ellátó kollégiumok. Antall munkáját az 1939-ben alapított Lengyel Polgári Bizottság vezetője, a „lengyel Wallenberg”-nek nevezett Henryk Sławik segítette – Sławikot a mauthauseni koncentrációs táborban végezték ki 1944 augusztusában.

1956 Poznańban és Budapesten

A második világháború után mindkét országban a kommunista forgatókönyv szerint zajlottak az események. A lengyelek és a magyarok is elszenvedték a választási csalásokat, a padlássöpréseket, a téeszesítést, az iparosítást, a sztálini terrort. A kommunista blokkon belül a szabadságszeretet is a két legnagyobb történelmi hagyományú országban jelentkezett leghamarabb: 1956 júniusában kitört a poznańi munkásfelkelés, majd Władysław Gomułka sztálinizmussal szakító beszéde megjelent a Szabad Nép október 23-i számában Magyarországon is. A lengyelek melletti budapesti szimpátiatüntetés aztán olyan nagyszabásúvá vált, hogy ki is nőtt belőle az ’56-os forradalom.

Néhány nappal később már a lengyelek voltak szolidárisak Magyarországgal. Wrocławban 1956 őszén a Sztálin utca a Magyar hősök utcája nevet kapta, a városháza épületén pedig egy gyászszalagos magyar zászló lobogott. A Lengyel Munkáspárt élére visszatérő Gomułka ellenezte a szovjet csapatok bevonulását Budapestre (1968-ban a csehszlovákiai bevonulást már támogatta), majd november 1-jén is kiállt Nagy Imre mellett, sőt 1957-ben még Hruscsovnál is közbenjárt az érdekében. Lengyelország is valódi barátként reagált a helyzetre: véradással, pénz-, gyógyszer- és élelmiszer-adományokkal segítve a magyar testvéreket. A segélyszállító repülőgépeken húsz lengyel újságíró érkezett Magyarországra, egytől egyig lelkesen tudósítottak a szabadságharc eseményeiről – igaz, november 4. után már hiába küldték a jelentéseiket, nem jelenhettek meg a lengyel lapokban. Később sem nagyon változott a forradalom interpretációja, 1956 végéig csak a lengyel állampárt folyóiratában szerepelt az ellenforradalom kifejezés. Adalék az eseményekhez, hogy a Budapestről tudósító újságírók mindegyike szakított a párttal vagy a kommunista eszmékkel. Hogy a történelmi szálak mennyire elszakíthatatlanok a két ország között, arról az is tanúskodik, hogy a lengyel külügyminisztérium 2006-ban létrehozta a www.1956.pl című honlapot, amelynek mottója így szólt: „Poznań–Budapest – 1956” (a szájtot az év honlapjának választották Lengyelországban).

Lengyelek a Balatonnál, másodszor

1956 után aztán konszolidálódott a helyzet mindkét országban, amíg azonban a magyarok a legvidámabb barakkban „dőzsöltek”, addig Lengyelországban 1976-tól a cukrot, 1981-től kezdve pedig egy sor más fogyasztási cikket (húst, vajat, lisztet, olajat, cigarettát, alkoholt stb.) is már csak jegyre árultak a boltokban. A lehetetlen állapotokra válaszul Lech Wałęsa vezetésével 1980 szeptemberében megalakult a kommunista blokk első független szakszervezete, a Szolidaritás (Solidarność). A lengyel vezetés 1981. december 13-án hadiállapotot hirdetett, de tárgyalásra kényszerült a szakszervezet vezetőivel. Igaz, a lengyelek tömeges ellenállása is kevés lett volna ahhoz, hogy 1989-ben Wałęsa kerüljön hatalomra – a peresztrojka és a glasznoszty alapvetőn átírta a világtörténelmet. A Szolidaritás iránt a magyarok is szolidárisak voltak. Sokan, főleg Budapesten, a szakszervezet logójával matricázták fel autójukat, azonban ekkor már (lengyel–magyar barátság ide vagy oda) a hatalom hazugsággyára is mozgásba lendült: a hivatalos propaganda szerint a lengyeleknél azért volt szegénység, mert nem dolgoznak, csak sztrájkolgatnak és csencselnek. A formálódó magyar ellenzéki mozgalom képviselői is felvették a kapcsolatot a lengyel második nyilvánossággal: 1981 tavaszán Demszky Gábor több hetet töltött Varsóban, megismerkedett a nyomdagépek használatával és egyéb technikákkal. A Szegényeket Támogató Alap (Szeta) 1981 nyarán 24 lengyel gyereket látott vendégül két balatoni víkendházban – rendőrségi igazoltatások és hatósági zaklatások közepette. Minden bizonnyal ez volt a demokratikus ellenzék első olyan akciója, amelyet a kádári rezsim is komolyan vett. Az MSZMP vezetői elébe mentek a Szeta kezdeményezésének, és a Kommunista Ifjúsági Szövetségen (KISZ) keresztül hivatalos jelleget adtak a lengyel–magyar barátság újabb epizódjának. 1982-ben négyezer lengyel gyerek töltött egy hónapot pihenéssel, illetve tanulással a zánkai úttörőtáborban. Az áprilisban Magyarországra látogató Jaruzelski tábornok pedig megköszönte Kádárnak a „nemes gesztust” – talán már a repülőtéren, az elmaradhatatlan testvéri csók kíséretében. De bizonyára nem a lengyel–magyar barátság jegyében.

A zóna állandó szerzője, Áron Tamás résztvevője volt a balatoni üdültetésnek, ő így emlékszik az egy hónapos kalandra:

A hadiállapotban élő Lengyelországból 1982-ben több ezer gyerek jött Magyarországra, hogy miért, azt nem magyarázta el az MSZMP, pedig érdekes lett volna. Hiszen csereüdültetésnek nehezen lehetett volna nevezni az akciót – a béketáborban népszerű volt az efféle csereügylet –, mert külföldi, pláne gyerek akkoriban nem merészkedett be a rettenetesen lerongyolódott Lengyelországba; ha pedig nem csere, akkor mi? Azért fogadtunk be gyerekeket Európa legreménytelenebb, legszomorúbb országából, hogy egyenek húst, gyümölcsöt, és legalább egy kis időre elfelejtsék, hogy otthon évek óta nem mosolyog senki, de senki, és még a tévébemondó is egyenruhát visel?

Az államilag szervezett üdültetésen persze ugyanolyan rendszerellenes, Szolidaritás-hívő gyerekek voltak, mint egy évvel korábban a Szetáén, mert mindenki ezt tanulta a családban, de hát mégse lehetett leszedni róluk a Szolidaritás kitűzőket. A szervezők, a dolgok természetének megfelelve, sokkal lazábbak voltak, mint azok, akik mondjuk szovjet pajtásokat terelgettek volna, ha jártak volna erre szovjet pajtások; az egyikük mondta, hogy ő minden helyzetre felkészült, arra is, hogy misét szervezzen, ha úgy alakul a helyzet. Úgy alakult, többször is.

Az egyik nyári csoportban sok gyerek volt Lublinból, a nagyon híres katolikus egyetem Lublinjából, rácsodálkoztak, hogy itt nem volt jegyrendszer, és valahogy színesebb a világ, történetesen éppen akkor jártak a Várban, amikor Koós-Hutás Gergely a Mátyás-templom oldalában történelmi pannóját festette. (Hónapokon át dolgozott a templom oldalához támasztott, házfal nagyságú képen, falikútnál mosdott, és a Halászbástya tövében aludt egy sátorban. A festményen a Szentháromság tér látszott, rajta a magyar történelem Árpád apánktól kezdve Kossuthon át talán Rákosiig.) A gyerekek el voltak bűvölve, azt hitték, ez egy ilyen jópofa ország, hogy turisztikai látványosságként borzas emberek festenek őrült képeket.

Cserébe elmesélték, hogy azért Lublinban sem olyan unalmas az élet, ott volt például az esti séta. Különösebb szervezés nélkül rászoktak az emberek arra, hogy az esti híradó idején, mintegy tiltakozásképpen, az utcán sétáljanak. Megjelent a képernyőn az egyenruhás, és elkezdte felolvasni a papírlapját, de addigra már a lublini lakások jórészt üresek voltak, komplett családok, lépcsőházak, sakk-körök és futballcsapatok sétáltak az utcákon. Egy órával később a kijárási tilalom miatt úgyse lehettek már kint.

A budapesti városnézés után visszamentek a gyerekek Zánkára, nyaraltak, ahogy kellett, építettek homokvárakat is. Versenyt szerveztek, hogy kié a legszebb vár, és az egyik banda, ahány nyelven csak tudta, körbeírta a várát azzal, hogy: béke. Ami lengyelül pokój, csakhogy ez a szó homonímia, vagyis több, egymástól teljesen független jelentése van, a béke mellett az is, hogy szoba. Megnézték hát a szótárat, majd teleírták a homokot: pax, peace, paix, mir, pokój, szoba. És ha nem lettek volna olyan lazák azok a szervezők, valamelyik talán szabotázst fedezett volna fel a szoba mögött.

Szerzők: Kiss Tibor Noé Snopek Márta - zona.hu - teljes cikk >>>