Szombaton utolsó útjára kísértük Tomit a család tagjaival, barátaival, osztálytársaival, sporttársaival és a végtisztességet lerovókkal együtt az Alsónémedi temetőben. A református szertartás első gondolata egy mindenkiben azonnal és azóta újra és újra feltett kérdés volt: Miért kellett ennek így megtörténnie? Istenem! Nem lett volna elég egy majdnem tragikus figyelmeztetés? Miért nem érkezett az utolsó pillanatban egy angyal, aki fordított volna egy kicsit a sors kormánykerekén? Abból is éppen ugyanúgy megtanulhattuk volna egy életre, hogy mit szabad és mit nem és hogy a figyelmünk egy pillanatra sem lankadhat, főleg ha életek vannak a gondjainkra bízva.

Ez egy pokoli lecke, ami nem volt kész időben. Akkor és ott lehetett volna megoldani...most pedig túl késő már - hiába tudná utólag szinte mindenki a megoldást - az idő lejárt. A mélységes döbbenet után a legkülönbözőbb érzelmek és reakciók törtek fel bennünk és ki-ki a saját helyzete és habitusa szerint nyilvánult meg. Egyesek úgy nyilatkoznak, hogy nem is lehetett volna semmit tenni, mások teljes felelősségre vonásért kiáltanak. Egyeseket teljesen összetört a lelkiismeret-furdalás, másokról úgy pereg le az esetleges felelősség, mintha ott sem lettek volna. Vannak, akik az iskola által kiadott közlemény szerintük nem kellő mértékű önkritikusságát sérelmezik. Vannak, akik a tartalmát vonják kétségbe. Legalább annyira zavaros, ellentmondó információink vannak a történtekről, mint amennyire tragikus a fiatal élet elvesztése.

Ha kiderül, ha nem, hogy pontosan mi történt a Szent Anna tónál és lesznek-e jogi értelemben felelősök vagy nem, egy dolog biztos: Egyetlen túl sovány vigasz, hogy ez a gyermeki áldozat - bár mindenki szerint túl igazságtalan csapás és ez túl magas ár egy tanulság levonásához - mégis számos életet fog megmenteni a jövőben. Bár ez érthető módon aligha lesz képes egy kicsit is enyhíteni a gyászolók végtelen bánatán.